Az északi, germán-kelta-angolszász mitológiákban a szarvas elsősorban az uralkodás, a királyok, és ennek kapcsán a főistenek egyik szimbóluma. A Beowulf óangol mitologikus költemény első részében a királyi palota neve is Heorot, vagyis „A szarvasbika csarnoka”. A Trónok harca történetének legelején is az aktuális uralkodóház a Baratheon-ház, akiknek szintén a szarvas a címerállata.

Az óészaki kozmológia, amit főként az Edda-szövegekből ismerünk, négy szarvasról tesz említést, akik a világfa az Yggdrasil ágait legelik. Közülük a LUTTE szempontjából a legérdekesebb a Tölgyszarvú nevű szarvas, aki a csatában elesett és megüdvözült harcosok túlvilági csarnoka, a Valhöll (ismertebb nevén Valhalla) tetején él, az agancsáról lecsöpögő víz pedig a világfa gyökerénél lévő forrást, a Hvergelmirt táplálja, ahonnan a világ minden folyója ered. Így a darab végén feltűnő szarvas és a záró, áradó füstzuhatag között közvetlen szimbolikus kapcsolatot jelenthet ez a figura.

A Verses Eddában így írnak róla: „Tölgyszarvú, a szarvas, / Hadúr háza szélén / legeli Lérað lombját. / Agancsáról bőven / csöpög le Hvergelmirbe, / minden folyó forrásába.”[2]

Snorri Sturluson Próza-Edda című szövegében pedig a következőképpen: „Még ennél is figyelemreméltóbb a Tölgyszarvú [Eikþyrnir] nevű szarvas, amelyik ugyancsak a Valhöll fölött legelészi ugyanannak a fának a leveleit […], és az ő agancsából oly bőven hullnak le cseppek a Hvergelmirbe, hogy az több folyónak forrásává válik, mint amilyen Lassú [Síð], Szélesmedrű [Víð], Harcias [Sækin], Siető [Ekin], Hűvös [Svöl], Csatázó [Gunnþró], Sebesvizű [Fjörm], Vaderős [Fimbulþul], Ásító [Gípul], Csahos [Göpul], Vénasszony [Gömul], Lándzsás-folyó [Geirvimul]. Ezek folynak az ászok lakhelyei körül. És még több folyóról is szó esik: Morajló [Þyn], Mezős-folyó [Vín], Fenyves [Þöll], Csalóka [Höll], Falánk [Gráð], Dac-harcos [Gunnþráin], Hasznos [Nyt], Bika-folyó [Nöt], Erős-folyó [Nönn], Hullámzó [Hrönn], Vína [Vína], Siető [Vegsvinn] és Embernyelő [Þjóðnuma].”[3]


Az akasztott ember

Az akasztás, a felakasztott ember képe az óészaki mitológiában a legfontosabb főisten, Óðinn alakjához kapcsolódik. A Verses Edda szerint Óðinn úgy jutott a mindentudás és a rúnaíráshoz kapcsolódó varázstudomány – ezzel együtt pedig az írás-olvasás tudásának – birtokába, hogy magát önmagának feláldozva kilenc napon át lógott felakasztva, egy lándzsával átdöfve és egyik szemét kiszúrva a világfa, az Yggrdasil ágairól lógva. Így az óészaki képzetkörben az akasztott ember képe a tudáshoz és a tudás megszerzéséhez szükséges áldozathoz kötődik.

Óðinn számtalan álnéven ismert az északi mitológiában, legfontosabb kísérőállata pedig két holló, Huginn és Muninn, vagyis a Gondolat és az Emlékezet.

A Verses Edda egyik énekében maga Óðinn a következőképpen számol be a világfáról lógva töltött idejéről: „Függtem, emlékszem, / szélfútta ágon / kilenc napon keresztül, / átdöfve lándzsával, / áldozva Óðinnak, / ennen magamnak, / azon a fán, / amelyről titok tudni, / gyökere honnan gyarapszik. // Se kenyérrel, se sörrel / senki nem kínált. / Kémleltem lefelé – / és rúnákra leltem, / rikkantva olvastam – / s földre estem a fáról. // Kilenc főbb varázsdalt / tanultam híres Bölþorn / fiától, Bestla apjától, / és Óðrerir kupából / kortyoltam egy kortynyi / magasztos mézsört. // Termékennyé váltam, / tudás szökött belém, / nagyszerűen nőttem, / egyik szavamat / másik szó követte, / egyik tettemet / másik tett követte. // Rúnák tűnnek eléd, / tanácsteli jelek, / nagyvarázsú jelek, / nem-múló jelek. // Faragta Nagyszavú, / vésték nagy istenek, / írta Esküisten.”[1]


A fekete ember

 A vikingek élete elsősorban a harcról és a küzdésről szólt, az ehhez kapcsolódó történet- és legendakincs pedig számos olyan emberfeletti erővel és képességekkel rendelkező ellenfelet vonultat fel, akik az emberi világon kívülről érkezve veszélyeztetik a keresztény főhősök életét. Ilyenek például a trollok, élőholtak, berzerkerek és az úgynevezett „fekete emberek” [blámaðr] is. Ezek a fogalmak az óészaki irodalom szóhasználatában gyakran keresztezik és helyettesíthetik is egymást, tehát kevésbé specifikus lényeket jelentenek, mint inkább minőségeket és jellegzetességeket. Így például a „fekete ember” lehet egyben berzerker is, és előfordulhat, hogy trollként beszélnek róla, de egy élőholt is rendelkezhet a „fekete emberekre” jellemző tulajdonságokkal.

A blámaðr szó első fele, a blá a modern izlandiban kéket jelent, a középkori szóhasználatban azonban a fekete és a kék jelölése még nem vált ez tisztán egymástól, és ez a szó leginkább valamilyen sötét színt jelentett. A blá egyben a halál és a túlvilág, esetenként a pokol színe, és így van némi természetfeletti jellege is. Az óészaki képzetkör élőholt kísérteteinek is gyakori állandó jelzője, hogy „feketék/kékek akár a pokol, és felpuffadtak, akár egy bika” [blár sem hel, en digr sem naut]. Akit halála után ilyen állapotban találnak, az majdnem biztos, hogy veszélyes élőholtként fog visszatérni.

A blámaðr alapvetően a Fekete-Afrikából származó, sötét bőrű embereket jelölte, akikkel ritkán ugyan, de maguk a vikingek is találkoztak világkörüli portyáik során. Az óészaki irodalomban azonban inkább legendás lényekként szerepelnek, helyenként egyenesen az „ördög” vagy „démon” szinonimájaként. Általában hatalmas méretű, állatias, beszédre képtelen szörnyetegként jelennek meg – nem ritkán egészen groteszk, torz vonásokkal –, sokszor mint királyok vagy más előkelők harci kutyaként tartott verőemberei, akikkel szemben a keresztény főhősnek birkózóversenyben kell helytállnia.

Ilyenkor a „fekete emberek” habzó szájjal, velőtrázó üvöltéssel rontanak rá a főhősre, akinek esélye sincs arra, hogy pusztán a testi erejével felülkerekedjen rajtuk, így valamilyen trükkhöz kell folyamodnia. Az efféle párharcok nagyrészt úgy végződnek, hogy a főhős dulakodás közben egy kőre vagy sziklára fekteti fel az ellenfelét, majd ráugorva azon töri el a gerincét.


Harc és birkózás

 A tengeri hajózás mellett a vikingek életében meghatározó szerepet játszott a fegyveres közelharc. Ennek egyik alaptechnikája a glíma néven ismert önvédelmi rendszer, ami leginkább a birkózáshoz hasonlítható, sajátos szabályokkal és mozgásformákkal. Ezt nem csak harc közben, hanem békeidőkben, nagyobb közösségi eseményeken is játszották edzési és szórakozási céllal. A XIII-XV. században írt, többnyire a IX-XII. századi történésekről szóló izlandi sagákban is rendszeresen olvashatunk a nagyobb összejöveteleken játszott glíma-küzdelmekről, melyeknek fontos szerepe volt a fiatal harcosok társadalmi és katonai státuszának kialakításában.

lutte_tamas-boczko

A technikát a viking telepesek Izlandra is elhozták magukkal, ahol az évszázadok során szinte érintetlenül megőrződött a helyi kultúrában, és azóta is Izland egyik nemzeti sportjának számít. Hivatalos bajnokságot először 1888-ban szerveztek belőle, amit máig minden évben megtartanak. Az 1912-es Nyári Olimpiai Játékokon bemutatót is tartottak belőle a nemzetközi olimpiai bizottság előtt, és komoly lobbi folyt azért, hogy olimpiai sportágként is elismertessék. Ez ugyan nem történt meg, ma már azonban számos glíma-klub működik más skandináv országokban is.

A glímának több változata ismert. Ezek közül a legelterjedtebb, ma küzdősportként művelt az úgynevezett brokartök („nadrágfogó”) glíma, amiben a küzdő felek eredetileg egymás nadrágját megragadva igyekeztek a másikat a földre teríteni. A glíma ezen vállfajában a testi erőnél sokkal fontosabb a technika. A nadrágokat 1905-től kezdve helyettesíti egy speciális öv, valamint két másik a küzdő felek combjainak alsó részén, ami függőleges hevederekkel kapcsolódik a derékszíjhoz.

1906-tól kezdve az izlandi glíma-bajnok (vagy „glímakirály”) díja a Grettisbelti („Grettir-öv”), amit nem véletlenül neveztek el az egyik leghíresebb saga-hősről, Ásmund-fia Grettirről, akit Izland legerősebb embereként és rettenthetetlen harcosként őriz az emlékezet. A róla szóló Grettis sagában számtalan birkózás és párharc részletes leírását olvashatjuk. Ezek közül a leghíresebb a vérszomjas élőholttal, Glámmal folytatott küzdelme, amelyben hasonlóan a többi csatajelenethez, itt is felismerhetjük a glíma egyes elemeit, így a küzdő felek szoros fogását egymáson, a megragadható ruhadarabok fontosságát, vagy az ellenfél erejének eltérítését a küzdő saját testsúlyának segítségével.

Az alábbi linken ennek a híres küzdelemnek a leírását olvashatjuk.

[1] Verses Edda, Hávamál 138-142. Bernáth István fordítása. In: Bernáth István: Skandináv mitológia (Corvina, Budapest, 2011), 186. old.

[2] Verses Edda, Grímnismál 26. Bernáth István fordítása. In: Bernáth István: Skandináv mitológia (Corvina, Budapest, 2011), 207. old.

[3] Snorri Sturluson: Próza-Edda, Gylfaginning 39. Bernáth István fordítása. In: Bernáth István: Skandináv mitológia (Corvina, Budapest, 2011), 94. old. Eredeti szöveg: http://www.heimskringla.no/wiki/Gylfaginning

 

A bevezetőt írta és a szöveget fordította

Dunajcsik Mátyás

 

A fordításhoz használt kiadások:

Ízlenzk fornrit VII. Grettis saga Ásmundarsonar. Bandamanna saga.

Szerkesztette: Guðni Jónsson.

Hið íslenzka fornritafélag, 1934, Reykjavík. 118–123. old.

The Saga of Grettir the Strong.

Fordította: Bernard Scudder.

Penguin Classics, 2005, London. 82–86. old.